Ezzel szemben a HO, vagyis High Output, magyarul magas fényintenzitású csöveknél az egységnyi hosszon produkált fénymennyiség a lehető legnagyobb, ami főleg korlátozott hely, vagy rendszerszinten olcsóbb bekerülés miatt lehet fontos tényező.

És gyorsan bonyolítsuk tovább: A HE és a HO csövek még nagyon közeli teljesítmény esetén sem kompatibilisek egymással! Tehát a jelzésekre figyelni kell, sajnos ezt sok világítástechnikai üzletben sem teszik meg a laikus vásárló helyett, és míg a jobb minőségű előtét el sem indul a neki nem megfelelő csővel, addig a gyengébb fajta nem hívja fel a figyelmet sehogyan sem, hogy valami nem jó, ott a gyakori csőcsere, vagy az elszenvedő előtét lehet már későn jel..

De mi az az előtét?

A fénycső bonyolult jószág. Bekapcsolás pillanatában szakadás, a gyújtás pillanatában rövidzár, amikor végre világít, akkor meg egy tökéletesen Ohmos fogyasztó.

Ez sorban azt jelenti, hogy amikor bekapcsoljuk, a csövön nem folyik áram, a hálózati 230V rendszerint nem is elég ahhoz, hogy átüsse a gáztöltetet a csőben. Amikor be akarjuk gyújtani a gyakorlatban melegkatódos csövet, akkor először felhevítjük a két végén lévő izzószálhoz hasonló katódot és ekkor az átütéséhez szükséges feszültség erősen lecsökken, így a gyújtás egyrészt egyszerűbb, másrészt kíméletesebb is. Ebben a pillanatban a cső úgy viselkedik, mint egy darab drót, vagyis rövidzár. Ha a gyújtás sikeres, akkor már egy izzóhoz hasonlóan tökéletes fogyasztó, egy apró hibával: Ha az áramát nem korlátozzuk le, akkor kiszalad a világból, azaz diszkrét hang- és fényjelenségek közepette elhalálozik.

Az előtét dolga ezeknek a jelenségeknek a megfelelő kezelése, hálózat- és csőbarát módon, valamint a cső számára állandő áramú (áramgenerátoros) ellátást nyújt. Egy igazi diplomata!

Amíg nem létezett korszerű elektronika, a fénycsövek kezelését úgynevezett induktív előtéttel 



és parázsfénylámpás gyújtóval oldották meg. Előbbit a népi szakzsargon fojtótrafónak szokta nevezni, ami nem igazán helyes, mivel rendszerint nem trafó, hanem tekercs (bár egyes típusoknál szórótrafós a kialakítás). Ez az egyszerű eszköz a fent említett problémákat mind képes jól kezelni, ha a méretezése megfelelő és a csőnek nagyon kíméletes és emberöltőig tartó előtétje lehet, erre remek példa a régi Tungsram bakelitházas sorozata, a mai napig kiváló előtétek! sajnos a manapság kapható, anyagtakarékos társaikról ezt nem mondhatni el. A fojtótekercsek másik rákfenéje az, hogy a rájuk tekert sok réznek jelentős ellenállása van, ami veszteség formájában elmelegszik, egy 18W-os cső mellé például 3-4W veszteséget produkálva. Valamint, mivel tekercsek, induktív irányban eltolják a fázisszöget, amit régen minden lámpatestben azzal a bizonyos fázisjavítónak nevezett kondenzátorral kompenzáltak (sajnos ez a gyakorlat is erősen kiveszőben van).
A gyújtópatronnak nevezett kis, régebben fém, manapság műanyag (az embernek az az érzése, hogy ha lehetne, a fojtótekercs magját is műanyagból öntenék már) hengerbe ágyazott, sötétben világító, majd pattogó, villogó dolog feladata az, hogy amíg a cső szakadás, addig világítson, minek hatására egy bimetál odébbhajoljon benne, mely záródva és a katódokkal sorbakötve ekkor előfűtést végez, s a kihűlő, majd elváló fém révén, ebben a pillanatban a fojtótekercsen összeomló tér miatti önindukcióval a csövet átüsse, majd átütés után, mivel a parázsfény égési feszültsége a cső égési feszültsége alatt marad, a további üzemet ne zavarja ismételt gyújtással. Ugye, milyen egyszerű? :-)

Az elektronikus előtétekben a fenti folyamatok egyrészt nagy frekvencián zajlanak, amitől a T8-as csövek hatásfoka 10%-ot javul, másrészt a működtetés kiszámíthatóbb (ebből a T5 profitál igazán),

 



harmadrészt a cső nem produkálja az induktív előtéteknél ismert 100, majd a cső élete végefelé 50Hz-es villogást és a gyújtókra ekkor jellemző pattogós újragyújtást. Korszerű elektronika lévén, a veszteség rajta alig 1-2W, a fázisjavítás korszerűbb és bonyolultabb módon, csakúgy, mint a gyújtó, szintén benne van és a jobbakban a meglehetősen intelligens vezérlés miatt a cső egész élete során a lehető legoptimálisabban van kezelve, növekszik élettartama. Fentiek és a tömegtermelés folyománya,



hogy az ezelőtti mondat vége csak olyan előtétekre lesz igaz, melyek árcéduláján a szemöldökráncolóstól a hű..csináljon gyermeket kendig fog a ceruza, pláne, a fényerőt szabályozni képes modelleknél.

Próbáljuk összevetni akkor:

A T5 mellett szól, hogy korszerűbb és gazdagabb a választék belőle, mint a T8-as csövekből. Akár nagyobb fényáramra, akár jó hatásfokra van szükség, van belőle megfelelő. Élettartama akár 20.000 óra is lehet (évenként átlagosan 3600 órát világítunk). Hátránya, hogy mindez többe kerül kezdeti beruházásként, pláne, ha az élettartamot és a fényminőség állandóságát tartani szeretnénk és nem lehet megbecsülni, hogy mikorra fogja behozni a végeredményben többnyire kisebb fogyasztás.

A T8 bár koros, de nem idejétmúlt technológia, hatalmas előnye, hogy az első padláson kódorgó lámpatestből van hozzá minden, ami kell, és a legtöbb betekerhető kompakt fénycsőnél jobb hatásfokú lehet így is a végeredmény, akár 15.000 óra élettartammal. Valamint strapabíróbb, igénytelenebb az üzemeltetési körülményekre.

Hagyományos, induktív előtétet újonnan nem szabad már venni. Egyrészt a minőségük miatt, másrészt mert szó szerint ingyen dobálják az ember után selejtezéskor, korszerűsítés alkalmával. Ez, és egyszerűsége, üzembiztossága az előnye. Hátránya, hogy többet fűt el veszteségként és esetenként zúg, illetve aki érzékeny rá, annak a 100Hz-es villogása miatt nem alternatíva.

Elektronikus előtétből is csak a jobbat érdemes venni, ez átlagosan a 4-5.000Ft-os kategória: Ezek előnyei között valóban szerepel a hosszabb élettartamú cső, a kíméletes gyújtás és a stabil lámpaáram. A hátrányuk között szerepel a bonyolultságuk, ne várjunk tőlük olyan élettartamot, mint egy induktív előtéttől.

B. Gábor