IRIDO AKVARISTA.HU Akvarisztika témában tippek, fórumok, cikkek

 

A vitorláshalak közül a legismertebb és a leggyakrabban tartott faj. Ahogyan a vitorláshalakkal kapcsolatos előző írásomban olvashattátok, eme vitorláshal faj körül volt a legtöbb hercehurca a besorolásukat, leírásukat illetően. Ez talán abból is adódhatott, hogy Dél-Amerika több országának folyóiban, vizeiben is megtalálhatóak és az egyes fajleírók nem azonos élőhelyről fogták be a mintapéldányaikat, melyek leírásuk alapjául szolgáltak. Többek között Brazília, Kolumbia, Peru és Ecuador vizeiben találhatóak meg. Véleményem szerint, ennek a nagy területet felölelő elterjedésének köszönheti az akvarisztikában való elterjedését is.

 

Ezeknek a csodálatos halaknak rengeteg, különböző szín és úszóformájú változata létezik. Ezek a változatok, azonban nem természetes körülmények között alakultak ki, jöttek létre, hanem mind-mind a szelektív tenyésztésnek köszönhetőek. Ennek következtében nagyon gyakori, hogy eme változatok nagyban különböznek vad fajtársaiktól. Értem ez alatt, hogy méretükben is jóval kisebbek lehetnek, ivadékgondozó ösztönük szinte már nem is létezik és extrém esetekben teljesen terméketlenné válnak.

 

Ahogyan írtam néhány mondattal ez előtt, Dél-Amerika több országának vizeiben is előfordulnak, az Amazonas középső szakaszától, Perun át, egészen kelet Ecuadorig. Természetes élőhelyükön a víz, amelyben élnek, nem rendelkezik átlagon felüli paraméterekkel. A pH-ja semleges közeli, illetve enyhén lúgos kémhatású, míg a víz keménysége 8-10 nk körüli. Eredeti élőhelyükön a folyók és vizek lassabb folyású szakaszait részesítik előnyben, ahol a víz áramlása minimális és a növényzet sűrű, valamint rengeteg a vízbelógó faág. Ezekben a vizekben nem ritka, hogy a hőmérséklet egészen 32-33 Celsius fokig emelkedik. Akváriumi körülmények között, szintén elengedhetetlen számukra a lassan áramoltatott víz, viszont a tapasztalatok azt mutatják, hogy előnyösebb számukra, ha vizük pH-ja enyhén savas (6,5-6,8), valamint a víz keménysége 5-6 nk körüli. Mint a legtöbb dél-amerikai sügérfaj, úgy a vitorláshalak is érzékenyek a víz minőségére, ezért a megfelelően beállított és hatékony szűrés, illetve a rendszeres és gyakori vízcsere is nagyon fontos számukra.

 

 

Alapjában békés természetű halak, ennek ellenére mégsem ajánlott a kisebb testű pontylazacokkal közös medencében tartani őket, mert könnyen prédaállatnak nézhetik őket és alkalomadtán el is fogyasztják azokat. Hozzájuk hasonló méretű halakkal szemben, egyáltalán nem viselkednek agresszíven, bár saját tapasztalataim alapján elmondhatom, hogy az ívás és az ivadékgondozás idején, már ha gondozzák ivadékaikat, kicsit ingerlékenyebbek és könyörtelenül elűznek minden betolakodót az ívóhelyük környékéről. A számukra kialakított életteret, lehetőleg faágakkal dekoráljuk és ültessük be sűrűn, nagy levelű növényekkel, melyre legalkalmasabbak az Echinodorus sp. fajok, illetve a Saggitaria sp. fajok. Ezekre a növényekre, azért van szükség, mert búvóhelyként funkcionálnak számukra, valamint ívás idején, főként a növényzet leveleire rakják ikráikat. A legideálisabb, ha egy 6-8 fős csapatot vásárolunk, mivel a csapatból kivált párok, általában jóval eredményesebbek az ivadékgondozás terén, mint a későbbiekben mesterségesen összeszoktatott párok. Ha a megfelelő körülmények biztosítottak halaink számára, akkor 10-12 hónapos korukra elérik az ivarérettséget és a csapatból kivált párok, szép lassan elkülönülnek fajtársaiktól és előbb, vagy utóbb szaporodni kezdenek. A kivált pár közösen választ ívóhelyet, melyet közösen tisztogatnak. Ez általában egy vízinövény széles levele, de ennek hiányában bármilyen tereptárgyra leikráznak. A jól megtisztogatott helyre körülbelül 300-500 ikrát rak a nőstény, melyek gyöngysorszerűen helyezkednek el, őt követi szorosan a hím, hogy megtermékenyítse azokat. Fiatal egyedek esetén, csak az ívás ideje alatt állapíthatjuk meg halaink nemét, miszerint a nőstény tojócsöve szemölcsben végződik, míg a hím ivarszerve kúp alakú. Idősebb halak esetén könnyebb dolgunk van a nemek megkülönböztetése terén, mert az idősebb hímek, úgynevezett zsírhomlokot növesztenek. Ikráikat felváltva őrzik, még etetések alkalmával sem hagyják őrizetlenül azokat, de sajnos a legtöbb esetben, az ikrázást követően, néhány órán belül felfalják ikráikat. Ez különösen jellemző az egyes tenyészváltozatokra. Nagyon ritka az olyan pár, mely maradéktalanul képes felnevelni ivadékait. A vadon fogott példányok jobb szülőknek bizonyulnak, viszont akváriumi körülmények között csak ritkán szaporodnak. Az ikrák, a 27-29 Celsius fokos vízben, körülbelül 48-56 óra alatt kelnek ki. Kezdetben függeszkednek a növényzet levelein, ahová szüleik az ikrákat rakták, majd néhány óra elteltével az aljzatra potyognak és az elkövetkező négy napban, ott is maradnak, miközben szüleik bátran védik őket. A kelést követő negyedik napon, már úsznak az ivadékok és ekkor táplálék után is kezdenek kutatni. Bátran adhatunk nekik naupliuszt, a későbbiekben pedig vágott tubifexet, földigilisztát, granulált és lemezes tápokat. Ahogyan a felnőtt egyedek étvágyával, úgy az ivadékok étvágyával sincs semmi gond, mindent megesznek, viszont nagyon fontos a változatosság étrendjükben. Megfelelő és változatos táplálás mellett, 6-8 hetes korukra elérhetik a 3-4 cm-es magasságot.

 

 

Minden egyes élőlény sejtekből épül fel. Az öröklődés szempontjából, ezen sejtek alkotórészei közül a sejtmagnak van a legjelentősebb szerepe. A sejtmagon belül helyezkednek el, a pálcika, vagy fonal alakú kromoszómák, melyek tartalmazzák a különböző tulajdonságokat kialakító, illetve befolyásoló részecskéket, az úgynevezett géneket. Minden állatfaj egy, a fajra jellemző kromoszómaszámmal rendelkezik. A kromoszómák párokat alkotnak. Az egy-egy párba rendeződött kromoszómák, az úgynevezett homológ párok, melyek alaktanilag és funkcionálisan is hasonlóak. Az állati szervezetet felépítő sejteket, működésbeli különbözőségeik miatt, testi és ivarsejtekre különítjük. Az egyes ivarsejtekbe a homológ kromoszómákból csak az egyik kerül. A legegyszerűbb öröklődési tulajdonságokat is, legalább egy génpár befolyásolja. Az ugyanarra a tulajdonságra ható gének a homológ kromoszómák meghatározott helyét foglalják el. Az azonos tulajdonságra ható géneket alléloknak, allél génpároknak nevezzük. Az olyan tulajdonságokat, melyeket egy bizonyos génpár határoz meg, monofaktoriálisnak nevezzük. A mennyiségi tulajdonságokat igen sok, kis hatású allél génpár befolyásolja, ezeket polifaktoriális öröklöttségünek hívjuk. Általában a monofaktoriális, vagy csak néhány génpár által befolyásolt tulajdonságok öröklődésének vizsgálata könnyebb, mivel ezeknek a nagy hatással rendelkező géneknek, külsőleg is jól megfigyelhető hatásuk van az egyed egy-egy tulajdonságára (szín, úszóforma). Így a megjelenési forma és az öröklöttség sok esetben egybeesik, vagyis a küllem alapján az öröklöttség nagyobb biztonsággal becsülhető.

 

A különböző öröklődés módok leírásának egyszerűbbé tétele érdekében, bevezették a gének és az általuk befolyásolt tulajdonságok betűjellel való azonosítását. Ebben a formában mindig a két homológ kromoszómán elhelyezkedő gének jelei (allél génpár) kerülnek egymás mellé.

Megkülönbözetünk:

- domináns géneket

- recesszív géneket

A domináns géneknek már egyszeres dózisban is, külsőleg jól látható és felismerhető a hatásuk, allél párjuk hatása nem érvényesül. A domináns géneket nagybetűvel jelöljük. A recesszív gének csak kétszeres dózisban, homozigóta állapotban okoznak külsőleg is látható tulajdonságváltozást. A recesszív géneket kis betűvel jelöljük.

 

Amikor egymással egy tulajdonságban eltérő egyedeket párosítunk, örökléstani értelemben keresztezzük őket. Az alábbi ábrán az átöröklés legegyszerűbb módját láthatjátok. Az ábrán a sötét színű vitorláshal a vad, vagyis a domináns színezetet szimbolizálja, míg a kevésbé kontrasztos hal, egy világos színű egyedet szimbolizál.

 

 

 

E két hal a kiindulópont, vagyis a szülők. Őket, egymással párosítva, létrehozzuk az első utódnemzedéket (F1). Az F1 nemzedék minden tagja sötétszínű lesz, mivel a sötét szín génje elnyomja a világos szín génjét, tehát a sötét szín a domináns a világossal szemben. Mivel a tulajdonságokat a gének alakítják ki, a gén is dominánsnak kell tekintenünk és jelölnünk. Így, ezek alapján a domináns gén jele „G”, míg a recesszív gén jele „g”. Ezt követően, ha az F1 nemzedék egyedeit párosítjuk egymással, és létrehozzuk az F2 utódnemzedéket, azt tapasztaljuk, hogy az ivadékok háromnegyed része sötét színű lesz és egynegyed részük pedig világos színű. A második utódnemzedékben tehát minkét szülőre jellemző színváltozat megjelenik. A tulajdonságok az F1 utódnemzedékhez képest szétválnak, vagyis hasadnak. Ha az F2 nemzedék világos színű egyedeit egymással párosítjuk, akkor minden ivadékuk világos színű lesz, tehát tisztán örökítik jellemző tulajdonságukat. Azonban a tenyésztési kísérletek bebizonyították, hogy az F2 nemzedék sötét színű egyedeinek csak az egyharmada örökíti tisztán a sötét színt, míg a kétharmada 3:1 arányban nemez sötét és világos színű ivadékokat, jellemző színezetüket nem örökítik tisztán. Ennek az a magyarázata, hogy az ivarsejtbe a számcsökkentő sejtmagosztódás során minden kromoszómapárból csak az egyik kerülhet. Tehát a sötét egyed két „G” génje közül az egyik is és a másik is külön kerül egy-egy ivarsejtbe. Ugyanez vonatkozik a világos színű egyed két „g” génjére is. A megtermékenyülés folyamán a „G” gént hordozó ivarsejt egyesül egy „g”-t hordozóval. Más lehetőség nincs, mivel mindkét szülő a saját színére nézve homozigóta volt, tehát tisztán örökítette színét. Homozigótának hívjuk azt az egyedet, amely homológ kromoszómáin adott tulajdonságra nézve azonos génekkel rendelkezik. Az F1 utódnemzedék örökléstani értelemben már különböző, mindegyik egy „G” és egy „g” színmeghatározó génnel rendelkezik. Az F1 utódnemzedék 50% „G” és 50% „g” gént hordozó ivarsejtet termelnek, ezért színüket nem is örökítik tisztán, amit jelez az, hogy ivadékaik között 3:1 arányú hasadás mutatkozik. Azokat az egyedeket, melyek adott tulajdonságra nézve különböző génekkel rendelkeznek, heterozigótáknak nevezzük.

 

 

1. A gaméták tisztaságának törvénye, azaz a szétválás, elkülönülés (vagy szegregáció) törvénye. E szabály szerint az adott tulajdonságért felelős két örökletes faktor, azaz egy gén allélpárjának két tagja elválik egymástól (szegregál) az ivarsejtképzés, azaz a meiózis során.

2. Uniformitás szabálya, amely kimondja, hogy ha homozigóta szülőket keresztezünk, az utódnemzedék összes tagja genotípusában és fenotípusában is egyforma lesz.

3. Hasadás törvénye, mely szerint, ha eltérő genotípusú homozigóta szülőket keresztezünk, az első utódnemzedékben a szülői tulajdonságok nem olvadnak össze, hanem ezt a nemzedéket továbbkeresztezve változatlanul megjelennek a második utódnemzedékben.

4. A független öröklődés törvénye, amely kimondja, hogy a különböző tulajdonságok egymástól függetlenül öröklődnek.

 

 

Letális génnek, vagy tulajdonságnak nevezzük azt, amely az ivarérettségig a homozigóta egyed pusztulását okozza. Letális faktorok nem csak dominánsak, hanem recesszívek is lehetnek. A tenyészváltozatok kialakulásában a domináns letális faktorok játszanak döntő szerepet. A recesszív öröklődésűek nem jöhetnek számításba, mert a homozigóták életképtelenek. A heterozigóták megjelenési formája, fenotípusa pedig a normál változatokkal azonos. A letális faktorok öröklődésének és hatásának ismerete a tenyésztői gyakorlatban sok segítséget adhat. A letális gének egy része már embrionális korban az egyed pusztulását idézi elő, mások csak az egyedfejlődés későbbi szakaszában. Vannak, úgynevezett, subletális gének, melyek csak a homozigóták egy részének pusztulását okozzák, attól függően, hogy a tartási körülmények mennyire kedvezőek, vagy kedvezőtlenek. Ezen kívül léteznek subvitális faktorok is, melyek az egyedfejlődés egyes szakaszaiban csökkentik a homozigóta egyed életképességét, de ez nem teszi lehetetlenné szaporodásukat (albínó és arany változatok), azonban jelentősen nehezíthetik a tisztán örökítő törzsek tenyésztését.

 

 

Rengeteg díszhalfaj, akváriumi körülmények között való tartása, szaporítása nehézségekbe ütközik, más fajok rövid idő alatt el is tűnnek, tűntek akváriumainkból, viszont egyes fajok rendkívül nagy népszerűségnek örvendenek, ha lehet úgy fogalmazni, divatosak, melyeknek számos tenyészváltozata ismert. Nagyon kevés olyan faj létezik, mely évtizedeken át meg tudja, tudta tartani népszerűségét az újonnan beakvarizált fajokkal szemben. Az egyik ilyen faj a vitorláshal. Akváriumaink „időtálló” halai azok a fajok lettek, amelyek változékonyaknak mutatkoztak, így újabb és újabb szín és formaváltozataik láttak napvilágot, valamint könnyű szaporíthatóságuk, viszonylagos igénytelenségük miatt állandó helyet kaphattak akváriumainkban. Ezek a fajok adják a jelenlegi tenyészváltozatok túlnyomórészét. Eme fajok gyors nevzedékváltása és szaporodása hozzájárult ahhoz, hogy a vad típusoktól rövid idő alatt eltérő tulajdonságokkal rendelkező tenyészváltozatokat hozzon létre az ember. Természetesen néhány generációra kiterjedő akváriumi tartás alapján nem jelenthetjük ki, hogy eme fajok háziállatok, de az eredeti élőhelyüktől erősen különböző környezet, a kis létszámú populáció és ennek következtében a szükségszerű bel és rokontenyésztés, valamint az ember által alkalmazott, tudatos szelektálás, mind-mind oda vezetett, hogy e fajok akváriumi törzseinek genetikai állománya mára erősen eltér a vad populációktól. Egy-egy növendékcsoportot, a tenyésztő igyekszik mindennemű károsító tényezőtől óvni, hogy a legnagyobb mértékben csökkentse az elhullásból származó veszteséget, viszont ezzel azt is megakadályozza, hogy a természetes szelekció érvényesülhessen, így a kevésbé életképes egyedek is felnőnek ilyen körülmények között, melyek természetes körülmények között elpusztulnának. A korán ivarérő egyedeket igyekszünk mihamarabb továbbszaporítani, mert tőlük hamarabb származik ivadék. A fent leírt dolgok együttes eredménye, hogy például az eredeti vad típusokhoz képest, eme fajok kifejlett kori testmérete jóval alulmúlja elődeikét, színeikben, formáikban különbözőek. Hasonló jelenségek egész sora bizonyítja, hogy a megváltozott, vagy szándékosan megváltoztatott életfeltételek, a párosítási, szelekciós módszerek, mélyreható öröklöttségbeli megváltozásokhoz vezettek.

 

 

A halak színének alakulásában az alábbi színsejttípusok játszanak fontos szerepet.

• Melanoforák, vagy fekete színsejtek. Ezeket fekete, kékesfekete, vagy barnás-fekete színtestek, az úgynevezett melaninok alkotják.

• Xanthoforák, vagy sárga színsejtek. Xantofillt tartalmaznak, sárga színhatást eredményeznek.

• Erithroforák, vagy piros színsejtek. Vörös pigment tartalmú sejtek, melyek az aranytól a sötétvörösig változó színt kölcsönöznek az egyednek.

• Iridofórák, fénylő sejtek. Guaninkristályokat tartalmaznak. Ezek ezüstös fényű, színjátszó kristályok.

A felsorolt színsejtek közöl, a vad színváltozatok kialakításában, rendszerint mindegyik sejttípus részt vesz, a fajra jellemző, meghatározott arányban. A különböző színváltozatok úgy jönnek létre, hogy e színsejtek közül, egyik, vagy másik részaránya megváltozik a többivel szemben, vagy akár el is tűnhet a bőrből. Az egyik legfeltűnőbb domesztikációs jelenség a vad állományokra jellemző szín, illetve pigmentáció megváltozása. Ez a változás lehet:

• mutációs eredetű

• tudatos szelektálással kialakított

• fajok közötti hibridizációval létrehozott

A pigmentáció csökkenésének, vagy hiányának legszélsőségesebb esetét, az albínó változatok képviselik. Az albínó gén homozigóta egyedeken teljesen megakadályozza a bőrben a melaninok képződését, de a sárga és vörös színsejtek működését nem akadályozza. Így az akváriumban gondozott albínó változatok lehetnek, szinte teljesen fehérek, sárgás és vöröses árnyalatúak is. Az albinizmus recesszíven öröklődik. Ez alapján kijelenthetjük, hogy az albinizmus, kizárólag az akváriumi tartás során fellépő mutáció, illetve a természetben is kialakulhat az albinizmus, viszont a szabadban az albínó egyedek életképtelenek lennének, mivel hiányzik a rejtő színezetük, így könnyen prédává válnának, illetve szervezetük érzékenyebb a változásokra, mely könnyen pusztulásukat okozza. Éjjeli életmódot folytató halak között vannak a természetben is előforduló albínó állományok, például Európában a harcsáknak. Az albínó változatokon kívül a xanthoristikus, sárga változatok is közkedveltek. A melaninok a bőrből hiányoznak, kizárólag a szemek fekete íriszében vannak jelen. A xanthorizmus, az albinizmushoz hasonlóan, szintén recesszíven öröklődik. Az irizáló, acélosan csillogó színhatást, a háton, az úszókon, illetve a test más részein található, nagyszámú fénylő színsejt, az úgynevezett iridiophora okozza. Eme sejtek működésének csökkenése, illetve hiánya, tompa, fénytelen színeződést eredményez. Az iridioforák mennyiségének csökkenését, képződésük gátlását egy recesszív génpárnak tulajdonítjuk. A fényes csillogású, irizáló alapszínt azonban további örökletes tényezők befolyásolják, amelyek az iridiophorákban lévő guaninkristályok fizikai állapotára hatnak, ennek pedig három irizáló alapszín az eredménye, az acélkék, a búzakék és a zöld. A különböző diszhalfajok közül sikerült néhány halfaj melanisztikus, fekete változatát is kitenyészteni. A fekete vitorláshal fekete színe úgy tűnik, hogy egy féldomináns gén hatására jön létre, a homozigóta egyedek teljesen feketék, míg a heterozigóták szürkék (füstös vitorlás), míg a homozigóta, nem fekete egyedek, a normális alapszínű egyedek.

 

 

 

A pigmentációs változásokon kívül az úszók meghosszabbodása a legszembetűnőbb domesztikációs jelenség. A díszhaltartók és tenyésztők, esztétikai igényüket, kezdettől fogva erősen fejlett, megnyúlt úszókkal rendelkező változatok kitenyésztésével próbálták kielégíteni. Emiatt, céltudatos tenyészkiválasztással, szelektálással, megőrizték a különböző úszómódosulásokat és túlfejlődést mutató típusokat, és egyesesetekben még tovább is fejlesztették. Ma már a trópusi díszhalfajok között is több akad, amelynek fátyolúszós változata széles körben elterjedt.

 

Az úszónagyobbodás csak hím egyedeknél tapasztalható, mivel kizárólag a hím hormonok hatására indul meg az úszósugarak jellegzetes megnyúlása. A nőstény egyedek úszói rövidek, de ennek ellenére örökítik a tulajdonságot. Az 1950-es évektől kezdődően, az akvarisztika fokozott térhódításával, ugrásszerűen felgyorsult az újabb és újabb fátyolúszós változatok megjelenése. Ez a jelenség azzal magyarázható, hogy az egyre nagyobb számban szaporított díszhalak között természetszerűleg, a létszámnövekedés arányában, nőtt a mutációk, a hirtelen fellépő örökletes megváltozások létrejöttének statisztikai valószínűsége. 1959-ben a vitorláshal (Pterophyllum scalare) fátyolos törzseit tenyésztették ki az NDK-ban. A vitorláshal fátyolos egyedeinek lágy úszósugarai, belső hormonális hatásra, erősen megnyúlnak a „normál” alakhoz képest. Az úszómeghosszabbodás dominánsan öröklődik és egy génpár által determinált. A dominancia azonban nem teljes, a homozigóták rendkívül hosszú úszóikról könnyen felismerhetőek és megkülönböztethetőek a heterozigóta fátyolos vitorlásoktól.

 

 

 

Egyszeres dózisban fekete-fehér mintázatot eredményez az egyedben. A legtöbb egyed azonban kétszeres dózisban hordozza a gént, így színezetük sokkal intenzívebb, valamint a testükön jelen lévő mintázat, sokkal nagyobb kiterjedésű, mint az egyszeres dózisban jelenlévő géneket hordozó egyedek színezete. Ha két olyan egyedet szaporítunk, melyek kétszeres dózisban hordozzák a márványmintázatért felelős gént, akkor azt tapasztaljuk, hogy ivadékaik 100%-ban hasonló mintázattal rendelkeznek, mint a szülők. Azonban ezen egyedek ivadékait nagyon nehéz felnevelni, körülbelül kétszer annyi időt vesz igénybe a nevelésük, amíg elérik a 4-6 cm-es méretet, mint az egyszeres dózisban jelen lévő gént hordozó egyedek felnevelés. Ebből az következik, hogy az egyszeres dózisban jelenlévő gént hordozó egyedek sokkal életrevalóbbak, mint a kétszeres dózisban jelenlévő gént hordozó egyedek, valamint növekedésük is jóval gyorsabb, illetve a vad típushoz hasonlóan, kevésbé fogékonyak a betegségekre.

30-40 évvel ezelőtt, mindössze két típusa létezett a márvány vitoláshalnak, a kontrasztosabb mintázatú és a kevésbé mintás változat. Később, miután megjelentek a Gold és Gold-márvány változatok, egyre több féle márvány típust tenyésztettek ki. A márvány vitorláshal első ízben 1969-ben lett leírva Ash által. A márvány mintázat egy domináns génnek köszönhető, mely egy nagykiterjedésű, fekete pigment foltozottságot eredményez a homozigóta egyedek testfelületén. A heterozigóta egyedek kromoszómái csak egyszeres dózisban tartalmazzák a márványmintázat kialakulásáért felelős gént. Norton szerint ezek a heterozigóta egyedek az eredeti márvány–vitorláshalak. Egy intenzívebb márvány mintázat, mely sokkal kifejezőbb, mint a heterozigóta, eredeti márvány vitorláshalak esetében, annak köszönhető, hogy az eredeti, homozigóta márvány vitorláshalakat keresztezték a Gold vitorláshalakkal. Ezek a típusok egy márványmintázatért felelős génnel rendelkeznek az egyik kromoszómájukon, míg másik kromoszómájukon egy arany színezetért felelős gén van jelen. A Gold-márvány vitorláshal csak később, az eredeti márvány vitorlás, a Gold és e két változat keresztezéséből származó egyedek megjelenése után került „kereskedelmi forgalomba”. Az Gold-márvány vitorláshalak sötét, szinte fekete mintázattal rendelkeznek, szemben a szürkésfekete mintázatú eredeti, heterozigóta márvány vitorlásokkal. Az Gold-márvány vitorlások, melyek a márvány mintázatukat tekintve heterozigóták, kevésbé mintázottak, mint a homozigóta egyedek. Vajon az Gold-márvány vitorláshalak egy új génnel rendelkeznek, vagy csak az eredeti márvány mintázatukért felelős gén túlműködéséről van szó, ehhez szorosan kapcsolódik, hogy az arany színezetért felelős gén működése, egyelőre ismeretlen. Mindkét esetben a Gold-márvány gén, ugyanazon a kromoszómapáron helyezkedik el, ahol az eredeti márvány gén és a Gold gén is megtalálható. Abban az esetben, ha az ilyen génekkel rendelkező egyedeket egy aranyszínű egyeddel keresztezünk, akkor Gold-márvány és ezüstszínű utódaik lesznek.

 

Négy kromoszóma létezik, melyek a színváltozatok kialakulásáért felelős géneket hordozzák a márvány és a Gold-márvány egyedekben, bár egyes egyedek kizárólag kettő kromoszómával rendelkeznek a négy közül, egy-egy mindkét szülőtől.

W-vad típus, nem rendelkezik génekkel, sem a márvány, sem pedig a Gold mintázat kialakulásához.

M-az eredeti márvány mintázatért felelős génekkel rendelkezik.

G-az arany színezetért felelős génekkel rendelkezik

GM-a kromoszóma, mely a Gold-márvány egyedekben van jelen.

 

 

 

Ha egyszeres dózisban van jelen az adott egyedben, akkor az úgynevezett „black lace” színváltozatot produkálja. Kétszeres dózisban az egyed teljesen fekete színűvé válik, testén csak nagyon erős fényben válnak láthatóvá a csíkok. A „black lace” színváltozatú egyedek, a vad típushoz hasonlóan, igen életerős, gyors növekedésűnek bizonyulnak, míg a teljesen fekete színváltozatok, kevésbé életerősek és növekedésük is igen lassú.

 

 

Egyszeres dózisban a „ghost” színváltozatot produkálja, míg kétszeres dózisban a „blushing” színváltozatot hozza létre, mely csíkoktól és foltoktól mentes, azonban esetenként előfordul, hogy közvetlenül az egyed szemei mögött, valamint a farok úszó tövében, egy-egy fekete, függőleges csík húzódik a hal testén. A növendék „blushing” színváltozatú egyedek testfelületén nagyon kevés fénylő színsejtet találunk, melynek következtében a kopoltyúfedőik csaknem átlátszóvá válnak. Ez a jelenség az egyed növekedésével szinte teljesen eltűnik. Ezen kívül a teljesen éretté vált „blushing” hímek jóval hangsúlyosabb zsírhomlokot növesztenek koruk előrehaladtával, mint más színváltozatok hímjei, valamint a „blushing” színezetű egyedek íriszében egyáltalán nem látható vörös szín, más színváltozatoktól eltérően. Az egyszeres dózisban jelenlévő gén esetében, a csíkozatlanság igen változó lehet, a testen vagy nem találhatóak egyáltalán mintázatok, vagy pedig a hal mindkét oldalán vannak apróbb, szabálytalan foltok.

 

 

Természetesen az itt leírtak nem ölelik fel teljes mértékben a változatok teljes körét, de talán arra elegendő, hogy a domesztikáció feltűnőbb kísérőjelenségeire rámutassanak. Mindegyik ismertetett mutáció, nemcsak szín és formaváltozást jelent, hanem számos élettani módosulást is eredményez. Ez abban nyilvánul meg, hogy e tenyészváltozatok szaporasága, az ivadékok életképessége, vitalitása messze elmarad a „normális” egyedekhez, törzsekhez képest. A fátyolúszókat kialakító mutáns gének elsődlegesen a hormonális rendszert érintik és csak másodlagos hatás az úszók meghosszabbodása. Mindegyik fátyolúszós típus, többé-kevésbé lassabban növekszik, mint rövid úszójú fajtársai. A homozigóták szaporítása szinte lehetetlen, nagy részük még meg sem éri az ivarérett kort. Ezeket a szempontokat a fátyolúszós változatok tenyésztése során figyelembe kell venni. Ugyanez vonatkozik néhány színváltozatra is. A nagyon intenzív vörös szín irányába szelektált albínó-vörös, vagy arany-vörös színváltozatok számos esetben terméketlenek.

Van tehát egy határ, ameddig egy-egy tenyészváltozat speciális tulajdonsága szelekcióval fokozható. Ha ezt túllépjük, akkor fennáll annak a veszélye, hogy a törzs már nem tartható fenn tovább. A természet rendszerint benyújtja a számlát, ha a „normál” alaktól túl messze igyekszünk eltávolodni.

 

 

 

 

C. E. Purdom, (1993): Genetics and fish breeding

 

Gomelsky Boris, (2011): Fish Genetics: Theory and Practice

 

J. Norton, (1990): Seven kind of marble angelfish, in Freshwater and marine aquarium magazine, vol. 13.

 

P. Horn, S. Zsilinszky, (1983): Akvarisztika-Gyakorlati díszhaltenyésztés

 

J. Norton (1982): Angelfish genetics, in Freshwater and marine aquarium magazine. vol. 5.